A National Association of Underwater Instructors (NAUI) története egy ötlet teljes megvalósulásának története: Hogyan kellene működnie a búvároktatásnak? Ennek a megvalósult látomásnak aztán ezrek és ezrek váltak részévé, olyanok, akik a búvárkodást nem csak szabadidős tevékenységként, hanem szenvedélyként űzik. A biztonságos merülésre oktatás és a világ élővizeinek védelméért való közös küzdelem voltak azok a nemes célok, amik a NAUI alapító úttörőit mozgatták. A küzdelem ezekért a célokért nem volt mindig egyszerű, de végül kifizetődőnek bizonyult. Ez a történet bemutatja az elkötelezettséget, a küzdelmet, a kemény munkát, a konfliktusokat és azok feloldását és végül a NAUI alapvetésének győzelmét: “Búvárbiztonság az oktatáson keresztül”.
Az észak-amerikai búvárkodás modernkori története akkor kezdődött, amikor 1948-ban Jacques-Yves Cousteau meggyőzte Rene Bussoz-t (a westwoodi (California) Rene’s Sporting Goods sportbolt tulajdonosát), hogy rendeljen az általa Aqua-Lung-nak nevezett búvárkészülékből. Addig a vízalatti felfedezők csak szabadtüdős merülésekkel tudtak szenvedélyüknek hódolni. A légzésvisszatartásos búvárok elsősorban vadászat valamint rák- és kagylógyűjtés céljából merültek akkoriban. Rendszeresek voltak a szigonyos vadász-bajnokságok, ahol a legnagyobb halat elejtő búvár részesült díjban. A szigonyos vadászat azóta is hol többé, hol kevésbbé népszerűen, de jelen van a búvárkodásban, bár (szerencsére) a legtöbb helyen készülékes búvárok nem űzhetik. Az mindenesetre biztos, hogy azok, akik ezeken a merüléseken résztvettek, nyitottak voltak a készülékes kalandokra is, még ha ez akkor nem is látszott.
Az Aqua-Lung elsőként tette lehetővé, hogy a búvárok sokkal hosszabb ideig maradhassanak a víz alatt, mint amennyit egy levegővétellel kibírnak és mindezt a parttól, felszíntől függetlenül tehették. Rene Bussoz mindössze 10 darab(!) S.C.U.B.A. egységet rendelt és amikor ezeket eladta, meg volt győződve arról, hogy telítette a piacot. Ugyanakkor más sportfeleszerelés boltok is felfigyeltek az Aqua-Lung készülékekre és sorra kezdték rendelni azokat szerte az Egyesült Államokban. Mivel az első felhasználók (akik szinte kizárólag szabadtüdős búvárok voltak) felfedezték, hogy ez a fajta készülékes merülés nem igényel olyan fokú felkészültséget, mint a légzésvisszatartásos búvárkodás, egyre több, addig nem búvárkodó ismerősüket vonták be az újfajta, hosszantartó, csodálatos súlytalanságba. A búvárok száma stabil növekedésnek indult, ennek hatására Rene Bussoz megalapította a U.S. Divers nevű céget és elkezdte saját gyártású készülékeit forgalmazni. Ezekben a kezdeti években semmilyen képzéshez nem volt kötve a készülékek használata. Bárki — akinek volt rá pénze — megvehette és szabadon használhatta azokat.
Ezek a kéttömlős légzőautomaták még viszonylag nagy légzési ellenállással bírtak és speciális technikára volt szükség a tömlőbe jutott víz kiürítéséhez. Mégis az egyetlen, amire hagyatkozhattak az újdonsült búvárok, az a készülékhez mellékelt “használati utasítás” volt, amiben le volt írva, hogy a használó soha ne tartsa vissza a lélegzetét. Valódinak nevezhető búvároktatás először csak a haditengerészet úgynevezett Underwater Demolition Team-jeinél (a későbbi Navy SEAL csapatok előfutára), valamint a Scripps és Woods Hole óceanográfiai intézetekben folyt. Az 1950-es évektől sorra alakuló civil búvárklubok csak a tapasztalatcserét, búvárközösség-építést szolgálták.
Ahogy a búvárok száma növekedett, úgy lett egyre világosabb, hogy szükség van valamiféle oktatási irányelvekre. 1951-ben Jim Auxie Jr. és Chuck Blakeslee elindította a The Skin Diver nevű magazint (később Skin Diver Magazine). Felkérték Neal Hess-t, hogy írjon és szerkesszen egy rovatot a készülékes búvárkodás oktatásáról “The Istructors Corner” címmel, ami valójában is csak egy negyedoldalas “sarok” volt az egész — amúgy szabadtüdős búvárkodással foglalkozó — magazinban. Nem sokkal később Hess a mások által neki elküldött oktatási irányelveket jóváhagyva tulajdonképpen elsőként nevezett ki embereket búvároktatónak, majd elindította a “National Diving Patrol” nevű rovatot a magazinban, ahol ezeket az embereket, mint scuba diving “instructor” nevezte meg.
Al Tillman (később a NAUI #1 számú oktató) a Los Angeles megyei szabadidős és fejlesztési hivatal sportigazgatójaként szervezett szabadtüdős- és készülékes búvártanfolyamokat. Az indok az egyre növekvő számú búvár Los Angeles környékén és az ő biztonságukért való aggodalom volt. Mint azt Tillman egy 1952-es keltezésű levelében megemlíti a hivatal vezetőjének, Paul Gruendyke-nak: “Egy új sport — a skin diving — egyre nagyobb népszerűségnek örvend a környéken. Nemrég, amikor Palos Verdes környékén búvárkodtam, összefutottam néhány búvárral, akik láthatóan nem igazán tudták, mit csinálnak. Egyikük az újfajta légzőkészülékkel merült, ami sokkal hosszabb vízalatt töltött időt tesz lehetővé… Javaslom, hogy a részlegem kísérje figyelemmel ezt a sportot és tegye elérhetővé annak oktatását. Hiszem, hogy a búvárkodás el fog terjedni és kötelességünk azt a lehető legbiztonságosabbá tenni.”
Bev Morgan egy akkori Los Angeles Megyei életmentő (később az ipari- és rekreációs búvárvilágban az általa tervezett felszerelésekről /Kirby-Morgan/ lett ismert) és Al Tillman valamint Conrad Limbaugh a Scripps Óceanográfiai Intézetben 1953-ban végzett tanulmányok után 1955 áprilisában megtartották a világ első búvároktatóképző tanfolyamát (Underwater Instructor Certification Course — 1UICC) és elindították a legelső civil búvároktatási programot. A Los Angeles megyei programra hamarosan az Egyesült Államok minden tájáról elkezdtek jelentkezni az emberek.
Az 1950-es években rendkívül gyorsan nőtt az érdeklődés a búvárkodás iránt és ezzel együtt nőtt a búvárkodásba belevágók száma is. 1958 és 1961 között sugározták az amerikai tévécsatornák a rendkívül népszerű Sea Hunt című sorozatot, főszerepben Lloyd Bridges-szel (a NAUI első tiszteletbeli oktatójával) és Zale Parry-vel (NAUI #A-12), az első női búvároktatóval. A sorozat rendkívüli módon megemelte az érdeklődők számát.
Lloyd Bridges, az ismert és népszerű sztár tökéletes példája annak, amikor valaki teljes összhangot alakít ki a munkája és a hobbija között. A már hosszú ideje népszerű színész kedvenc időtöltése a búvárkodás volt, tehát amint lehetősége nyílt a kettőt egyszerre csinálni, nem gondolkozott sokat. Amint azt egyszer megemlítette — nyilván túlozva — eleinte képes lett volna ő fizetni azért, hogy szerepelhessen a sorozatban. A népszerű Carton “Hear How” című sorozat egy epizódjában, melynek címe “HEAR HOW TO SKIN DIVE LLOYD BRIDGES”, a színész szinte egy személyes tanfolyam szintjén ismerteti a hallgatóval a búvárkodás apró részleteit. Megmutatja a búvárkodás iránti imádatát, a tudását és a tiszteletet is, ami nélkül nem mehetünk a víz alá. Beszél a felszerelésekről, a biztonságról, a mítoszok és a valóság elkülönítéséről — azaz a nem létező tengeri szörnyekről, de a valós veszélyekről is. Ez rendkívül nagy segítség volt azok számára, akik addig alaposabb tudás nélkül búvárkodtak vagy még csak érdeklődtek eziránt a sport iránt. A Bridges által előadott szöveget azonban nem a színész maga írta, hanem William Barada, aki később, 1962-ben az első NAUI “Affiliate” tagként az #A-1 tagsági számot kapta.
A Los Angeles megyei búvároktatási program mintájára sorra indultak hasonló “búvároktatási szervezetek” országszerte, többek között a Broward megyei és floridai búvárprogramok, a John C. Jones által kidolgozott Vörös Kereszt program, majd később, 1959-ben a YMCA (keresztény ifjúsági szervezet) országos búvárprogramja. 1959-ben a National Diving Patrol nevet lecserélték National Association of Underwater Instructors-ra és Hess, Blakeslee valamint Auxier már ezzel a névvel tervezte a következő évben a búvároktatói képzést megtartani. 1960 augusztusában az Underwater Society of America nevű szervezet a texasi Houstonban tartotta egyik összejövetelét. Neal Hess megkérte Al Tillman-t, hogy segítsen neki ide megszervezni az oktatói tanfolyamot és felkérték John C. Jones-t a projekt kidolgozására. A legelső NAUI oktatóminősítő kurzust (Instructor Certification Course) a Houston-i Shamrock Hilton hotelben tartották meg, 72 oktatójelölt részvételével.
A “pokoli hét”-nek nevezett (valójában hat napos) kurzus végén 53 jelölt kapott oktatói minősítést. Ők és a kiképzőik lettek a NAUI első oktató-tagjai. Kicsit több mint egy év múlva a NAUI hivatalos formában is egy California államban bejegyzett non-profit oktatási szervezet lett. A szervezet első elnöke Al Tillman, főtitkára pedig Neal Hess lett. Amikor évekkel később megkérdezték, miért a non-profit formát választották, Garry Howland (NAUI #13) így válaszolt: “Ezt ismertük. Én a Electrical and Electronics Engineers nevű non-profit szövetség tagja voltam, Al pedig a YMCA-t ismerte.”
A NAUI első, választott igazgatótanácsának (Board of Directors) tagjai a következők voltak: Al Tillman (NAUI #1), John C. Jones Jr. (NAUI #2), Neal Hess (NAUI #3), Garry Howland (NAUI #13), Jim Auxier (NAUI #A-4), és James Cahill (NAUI #85). A Board of Advisors (tanácsadótestület) első tagjai többek között: Captain Albert Behnke Jr., Commander George Bond, Captain Jacques-Yves Cousteau és Dr. Andy Rechnitzer. A NAUI az 1960-as években folyamatosan növekedett — Észak-Amerika-szerte tartott nagy oktatóképző tanfolyamokat (ICC). A szervezetet elsősorban önkéntesek és regionális vezetők reprezentálták, mint Garry Howland és John C. Jones, vagy kanadában Ben Davis (NAUI #101). Al Tillman a saját otthonából vezette a szervezetet, majd később Jim Auxier és Chuck Blakeslee (NAUI #A-34) valamint a Skin Diver magazin biztosított neki irodahelységet. Ekkor — a növekedés elősegítésére — a Skin Diver magazin állandó rovataként elindult a “NAUI Page” is, ahol már nem csak egy kis “sarok” jutott a készülékes búvárkodás oktatásának.
Al Tillman 1967-ben elhagyta a NAUI vezetői pozícióját, hogy az 1965-ben a Bahamákon nyitott Underwater Explorers Society (UNEXSO) nevű üdülő-komplexumát vezesse és az újonnan létrehozott NAUI Resort Branch Manager pozíciót foglalta el. Ekkor a szervezet még regionális képviselőkkel (Branch manager) és helyi vezetőkkel (Chapter leader) működött. 1968-ban Art Ullrich (NAUI #601) lett az új ügyvezető (Executive Director) és a szervezet főhadiszállása először az ő Grand Terrace-i (California) otthonába, majd nem sokkal később Colton-ba (California) költözött.
Az első nemzetközi búvároktatói konferencia — International Conference on Underwater Education (rövidítve ICUE, majd később IQ) — 1969-ben a Santa Ana Főiskolán került megrendezésre. Hosszú éveken keresztül ezek a konferenciák voltak azok az események, ahol egyrészt a NAUI tagok találkozhattak és eszmét cserélhettek egymással, másrészt a búvárkészségekkel, biztonsággal, oktatással, búvár-fiziológiával és más búvárkodással vagy tengerbiológiával kapcsolatos előadásokat hallgathattak meg. Az 1970-es években a NAUI megkezdte nemzetközi terjeszkedését is, első ként 1970-ben Japánban tartottak ICC-t. 1972-ben önálló szervezetként megalapították a NAUI Canada-t. Egyébként a legelső ICC-n, Houston-ban részt vett három kanadai is, így a második ICC-t már a kanadai Toronto-ban tartották 1961-ben, Ben Davis (NAUI #101) vezetésével. (Az 1-100 terjedő tagsági számok kizárólag Egyesült Államok-beli oktatóknak voltak kiadhatók.) 1979-re a NAUI már több, mint 5000 oktatót képzett ki amerikában és világszerte. 1975-ben Art Ulrich vezetői helyét Jon Hardy (NAUI #1002) vette át, új titulussal — általános igazgatóként (NAUI General Manager). 1978-ban őt váltotta Ken Brock (NAUI #1593), aki a YMCA tagja is volt. 1981-ben Ken Brock helyét Marshall McNott vette át. Ő volt a NAUI első nem búvár vezetője.
1981-ben a NAUI főhadiszállása a California-i Montclair-be költözött, ahol egészen 1997-ig üzemelt. 1986-ban McNott helyét Sam Jackson (NAUI #2972) vette át, aki a kanadai NAUI szervezet igazgatótanácsának tagja volt azelőtt. 1987-ben Nancy Guarascio (NAUI #5008) első nőként lett megválasztva az igazgatótanács elnökének (President of the NAUI Board of Directors). 1989-re a NAUI oktatók száma meghaladta a 12000-et világszerte.
Az 1990-es évtized a kihívások évtizede volt a NAUI számára. 1995-ben Sam Jackson elhagyta a szervezetet és a Diving Equipment and Marketing Association (DEMA) vezetője lett. 1995 júniusában a NAUI szerződtette Jim Bram-et és az addigi Chief Executive titulust President-re cserélte. Jim volt az, aki kezdeményezte a NAUI nemzetközi szervezetté válását, így a regionálisan önálló NAUI szervezetek helyett a NAUI Worldwide felállítását. A szervezet ily módon úgy vált vilászervezetté, hogy megőrizhette a méltán elismert NAUI nevet. A tagok kiszolgálására több regionális szerviz-center jött létre.
1998-ig a NAUI húsz szerviz-centert hozott létre világszerte, hogy kiszolgálja az egyre növekvő tagságot. Ezzel a stratégiai váltással együtt az 1970-es években létrejött regionális szervezetek megszűntek és azok tagjai mind a NAUI Worldwide tagokká váltak — egy világméretű szervezet képviseletében, világszerte egységes oktatási sztenderdekkel.
1992-ben, elsőként a rekreációs búvároktatással foglalkozó szervezetek közül a NAUI vezette be a Nitrox oktatását — folytatva a hagyományt, az újítások és a búvárkodás biztonságosabbá tétele terén is. 1997-ben, a NAUI alapértékeit szem előtt tartva, a szervezet kiadta az első technikai búvároktatási szabványokat, tekintettel a tagság körében egyre népszerűbb merülési formákra. Így a NAUI vezetők még több támogatást kaphattak ahhoz, hogy a NAUI világelső oktatás-minőségét a búvárkodás még több területére átültethessék.
Ez újabb lökést adott a tagság növekedésének és a NAUI “Dive Safety Through Education” filozófiájának egy olyan időszakban, amikor egyre-másra alakultak a búvároktatási szervezetek, mind-mind azt hangoztatva, hogy ők a leggyorsabban növekvő, vagy a legkényelmesebb oktatási formát nyújtó szervezet. A NAUI “The Quality Difference” (A minőség különbsége) szlogenje továbbra is megkülönböztette a NAUI tagokat a többi búvároktatótól, akik mögött néha csak egy betűszó, egy telefonszám vagy egy weboldal állt.
1997-ben a NAUI Worldwide főhadiszállása California-ból a floridai Tampa-ba költözött. Ugyanebben az évben a Board of Directors tagjai közé először választottak be európai és ázsiai tagokat is. 2000-2001-ben a szervezet revitalizációjának részeként kiadta díjnyertes, legkorszerűbb, teljesen integrált búvároktatási segédanyagait és 41 évvel a legelső ICC után ismét rekordbevételt könyvelhetett el.
A NAUI azonban nem csak történelem. A NAUI a jövő is. A NAUI-t a tagok alkotják. Szervezetünk folyamatosan növekszik és terjeszti a “Dive Safety Through Education” alapelvet. A NAUI tagokat az egész búvárvilág elismeri az általuk garantált oktatási minőség, a tanulókra való odafigyelés és a környezettudatosság miatt. Bár folyamatosan növekszik, a szervezet megtartotta a valódi szövetség-jelleget, ahol az egyenlő szavazati joggal bíró tagok megbíznak a többi tag elkötelezettségében. Soha nem volt még olyan jó NAUI búvárvezetőnek vagy oktatónak lenni, mint most. A döntés, hogy a NAUI-t választottad, egy olyan döntés, amire mindig büszke maradhatsz.